Hiszek a
fejlődésben, és ez a hit erősebb a magukat fejlettnek hirdető társadalmi formák
(szocializmus, kapitalizmus) kudarcaiból szerzett tapasztalatnál. Aki nem hisz
a fejlődésben, annak a napi tapasztalatok elegendő bizonyossággal szolgálhatnak
álláspontja igazolására. A fejlődés hite azonban arra indít, hogy a
tapasztalható társadalmi mozgások mögött átfogóbb összefüggéseket keressünk.
Léteznek-e ilyen összefüggések, ha igen, megismerhetők-e és hogyan ismerhetők
meg? Elegendő egyetlen pillantást vetni a filozófia történetére, hogy a kérdés
első felére igennel feleljünk. A mindenkori filozófiák ugyanis többé-kevésbe az
ilyen összefüggések feltárására irányultak, és minden jelentősebb filozófiai
rendszer fel is tárt valamilyen részleges összefüggést. Ezzel részben választ
kaptunk a kérdés második felére is, hogy az ilyen átfogó összefüggések feltárásának
legalábbis egyik útja: a filozófiai
megismerés.
A fejlődés
kérdése többé-kevésbé mindenkit érdekel, mivel ez nem csak a rajtunk kívül álló
világot érinti, hanem saját önazonosításunkat is, mert amennyire igaz az, hogy
a körülöttünk lévő világ fejlődik, annyira igaz az is, hogy mi magunk ennek a fejlődésnek a termékei
vagyunk a világ egy meghatározott pontján egy meghatározott időpontban. De
mivel emberek vagyunk, nap mint nap tudatos tevékenységet kell végeznünk. E
tevékenységet azzal a meggyőződéssel végezzük, hogy értelme van, ami viszont
nem merülhet ki abban, hogy csupán passzív termékei vagyunk egy kozmikus méretű
folyamatnak. Mindannyian többé-kevésbé bízunk abban is, hogy valamilyen módon
aktív részesei is vagyunk a fejlődésnek, aminek célja van. Honnét jöttünk és hová tartunk? Ezek talán a legalapvetőbb
kérdések, melyek végig kísérnek bennünket önálló gondolkozásunk kezdeteitől.
II. János Pál
pápa 1998-ban kiadott „Fides
et ratio”
(Hit és ész) kezdetű enciklikája is kiemeli, hogy a Föld
legkülönbözőbb tájain, ahol nagyon eltérő kultúrák éltek, ugyanabban az időben
ugyanazok az emberi életet jellemző alapkérdések merültek föl: Ki vagyok én?
Honnan jövök és hová megyek? Miért van a rossz? Mi lesz a jelen élet után? E
kérdések megtalálhatók Izrael szent Írásaiban is, fölmerülnek a Védákban
éppúgy, mint az Avesztában, de megtaláljuk őket Konfuciusz és Lao-Cse írásaiban
éppúgy, mint Tirthankara és Buddha beszédeiben. Föltűnnek Homérosz
költeményeiben, valamint Euripidész és Szophoklész tragédiáiban éppúgy, mint
Platón és Arisztotelész filozófiai értekezéseiben. E kérdések közös forrása a
dolgok értelmének keresése, mely kezdettől fogva él az emberi lélekben: a rájuk
adott választól pedig függ az ember egész életét meghatározó irányulás. [1]
A
keresztény tanítás szerint az emberi ész nem ismerheti meg a végső igazságot,
de mindig előbbre juthat a megismerés folyamatában. II. János Pál az igazság megismerésnek eszközei közül kiemeli a
filozófiát, mely közvetlenül segít az élet értelmére vonatkozó kérdés
megfogalmazásában és a válasz körvonalazásában.
Széleskörű
szociológiai szakirodalom feldolgozásával Skrabski
Árpád a koherencia fogalmában foglalta össze az élet értelme iránti emberi
igényt. „Az élet értelme, az
önazonosság, a koherencia, a harmonikus kapcsolat a környezettel a lelki
egészség alapja…. a koherencia és az élet értelmébe vetett bizalom azt jelenti,
hogy véleményünk szerint életünknek célja és értelme van, egy nagyobb terv
része, amelyben minden ember szerepe, így saját szerepünk is fontos.”[2]
A
fejlődés külsőleg az anyagi világ rendezettségének növekedéseként jelenik
meg: 1. az anyag keletkezése (ősrobbanás); 2. az élet (élő anyag) keletkezése; 3. a gondolat (tudatos élet) megjelenése.
Az anyagi világot a newtoni törvények (tehetetlenség törvénye, dinamika
törvénye, hatás-ellenhatás törvénye), valamint a termodinamika törvényei (az
anyag és energia megmaradás törvénye, az entrópia törvénye, az entrópia és a hő
közötti összefüggés) jellemzik. E törvények korlátlan érvényesülése egy egészen
más rendezettséget eredményezne - az anyag és az energia egyenletes eloszlását
a Világegyetemben és különböző bonyolultságú struktúráiknak hiányát -, mint a
fejlődés eredményeként alakuló rendezettség.
A fejlődés tehát az anyagisággal
ellentétes folyamat.[3]
A fejlődés lényege a Jónak a növekedése a Rosszal
szemben. Teilhard de Chardin a következő képszerű megfogalmazással fejezi ki ezt: „a világban minden létező
annak a ’lejtőnek’ valamelyik pontján van, amely a homályból a fény felé
emelkedik. Előtte: rá vár az erőfeszítés, hogy uralmába vegye és egyszerűbbé
tegye saját természetét; mögötte pedig: könnyű ráhagyatkozás erőinek fizikai és
erkölcsi szétesésére. Ha előretart, a Jóval találkozik: számára minden már szellemet
jelent. Ha visszacsúszik, csak rosszat és anyagot talál a lába alatt. – Vagyis
az abszolút Rossz (azaz a semmi, a teljes sokféleség, amibe az ember visszahull)
és a végső Jó között (vagyis ama egyetemes összpontosulási Központ között,
ahová minden törekszik) rengeteg létfok van; bizonyára néhány magaslati szint
választja el ezeket a fokozatokat (pl. ami az Állatot az Embertől, vagy az
embert az Angyaltól választja el), de ugyanazt az egyetemes mozgást rajzolják
ki. S minden egyes foknak megfelel a Jónak és a Rossznak, a Szellemnek és az
Anyagnak sajátosan arányos mennyisége.”[4]
A fejlődéssel megvalósuló rend erőkifejtés eredménye. Ezzel
tulajdonképpen olyan különböző filozófia rendszerek képviselői is egyetértenek,
mint Hegel, Marx és Engels, Bergson,
Teilhard de Chardin. Még az is közös bennük, hogy a fejlődés mindegyiküknél
az anyagi világ kötöttségeitől való felszabadulást jelenti valamilyen mértékig.
Hegelnél a fejlődés a Természetben
önmaga számára külsővé-idegenné vált világszellem visszatérése önmagához. A tagadás tagadásának objektív gondolati
formulája[5]
a végső magyarázata nála minden fejlődésnek. Marx és Engels a termelő
emberben látják a fejlődés fő hajtóerejét[6],
a termelőerők fejlődésének
eredményeként náluk az anyagi
termeléshez szükséges munka olyan minimális mértékűre csökken, ami már szinte a
szellemi munka melletti kikapcsolódásként elvégezhető. A termelőerők
fejlődésének viszont idővel korlátjává válnak a termelési viszonyok, amiket csak a forradalom útján lehet átalakítani. Bergsonnál az életlendület (élan vital) emelkedő hulláma teremti a
fejlődést az anyagiság ellentétes irányú áramlásán áthatolva.[7]
A lendület az a fizikai világból kölcsönzött kép - Bergson szerint -, mely az
élet lényegét leginkább visszaadja.[8]
Teilhard de Chardin szerint a fejlődéshez
többletenergia szükséges, de ez a többletenergia nem származhat magából az
anyagi világból. A rendezettség növekedése egyrészt az azonos rendű részecskék,
elemek egymáshoz kapcsolódását jelenti, másrészt ez az egymáshoz kapcsolódás
egy összetettebb és központosultabb állapotot eredményez. A kétféle mozgásban a
tangenciális (fizikai) energiára és radiális (pszichés) energiára ágazó
szellemi energia nyilvánul meg. Teilhard
de Chardin fejlődéselméletét „Az emberi jelenség” c. művében fejti ki, ahol
bemutatja, hogy az élővilágban mindig a mozgékonyabb változatok bizonyulnak
fejlődőképesebbeknek, a nagyobb mozgékonysághoz szükséges energiatöbbletet a
radiális/pszichés energia biztosítja.
Hegelnél mind az emberi társadalom, mind a
megismerés az anyagiságtól mentes Logika törvényeit követi, sőt e törvényeket
követi maga a Természet is. A másik három említett filozófiai rendszerben az
emberi megismerést az anyagi világ (anyagi termelés) határozza meg, illetve
korlátozza. Marxnál és Engelsnél az egész fejlődés az anyag
mozgásformája.
Bergson és Teilhard egyrészt az anyagisággal ellentétes folyamatnak tekintik a
fejlődést, másrészt rámutatnak, hogy az emberi értelem számára a fejlődés szükségszerűen
az anyagi világban és ezért szükségszerűen csak korlátozottan jelenik meg. Bergsonnál az értelmi megismerésen
túlmutató intuíció tudja csak a fejlődés lényegét, a teremtés-igényt
megragadni. A filozófia feladata szerinte éppen ennek „az eltűnő és a tárgyukat
csak hellyel-közzel megvilágosító” intuícióknak a megragadása.[9] Teilhard szerint azonban a filozófiai
rendszerek sem képesek önmagukban a fejlődés lényegét megragadni keresztény
lelkiség nélkül. Teilhardnak ezt a
gondolatát XVI. Benedek pápa is
megerősítette 2006. évi nagyböjti üzenetében: A keresztény lelkiség abban nyilvánul meg, hogy a fejlődésben az
üdvösségre hívó isteni „terv” megvalósulását látjuk.[10]
Hegel a közvetítés nélküli megismerés
(intellektuális szemlélet) ellenében a reflektáló megismerés helyességét
hangsúlyozta.[11] Nem
vetette el a vallást, de szerinte a helyes vallási felfogáshoz is csak a
reflektáló gondolkodás útján juthatunk el. Marx
és Engels a hitet, a
vallásosságot egyenesen feleslegesnek, sőt károsnak tekintették, ami a
megismerést és az emberi gyakorlatot eltereli az anyagi világ ellentmondásainak
kutatásától, megoldásától. A vallás mellett a filozófiai megismerés
szükségességét is tagadták a természettudományos megismeréssel szemben,
miközben új filozófiát teremtettek. Bergson
a természettudományos megismerés mellett a filozófiai megismerés
szükségességére hívja fel a figyelmet, Teilhard
pedig egyenesen a tudományos megismerés szükséges kiegészítőjének tekinti a
keresztény hitet, elméleti szinten feloldva ezzel a tudomány és a hit közötti
több évszázados ellentétet.
Bármennyire
úgy gondolnánk, hogy a megismerés tárgyának kell meghatároznia a megismerés
módszerét, a Fejlődés meghatározásánál már eleve befolyásol minket, hogy milyen
módszereket tartunk elfogadhatónak annak megismerésében. Ha minden mást
kizáróan, csak a természet-, illetve szaktudományos módszereket fogadjuk el
helyesnek, akkor valójában nem találunk fogódzót a Fejlődés meghatározásához,
hanem előbb tisztázni kell, hogy pl. biológiai fejlődésről, társadalmi
fejlődésről vagy egyéb értelemben vett fejlődésről van-e szó. Azután, a
biológián belül megint felmerül a kérdés, hogy a sejtbiológiai szempontokat
tartjuk-e a fejlődés elsődleges kritériumának vagy a teljes szervezet sokoldalúságának
kibontakozását, avagy a fajok, nemzetségek, családok biológiai sokféleségének
(biodiverzitás) kialakulását-e. A társadalmi fejlődésen belül szintén kérdéses,
hogy a gazdasági, a politikai, jogi vagy egyéb szempontoknak tulajdonítunk-e
elsőbbségséget. A szaktudományos módszer önmagában nem teszi lehetővé, hogy az
emberi Történelmet az Élet szerves mozgása folytatójaként fogjuk fel.
Az életlendület bergsoni intuíciója és a
lélektani iskolák eredményei nyomán Teilhard
de Chardin az ösztönökben fedezte
fel azt a pszichés mozzanatot, amely közös mind az állati evolúcióban, mind az
emberi történelemben. A tudat kialakulását az ösztönök komplexitásának
földtörténeti korokon keresztüli növekedése készítette elő. A Fejlődés Teilhard szerint az isteni
szeretetenergiának az anyagi valóságot egy transzcendens központ irányába
rendező lendülete, egy „felfelé mutató tudathullám”[12],
ami nem lehatárolt létszférákon (mozgásformákon) belül, nem csupán a
társadalomban vagy az élővilágban, valósul meg, hanem a Világegyetem egészében.
Teilhard de Chardin a Világegyetem fejlődését a
következő alapelvekre vezeti vissza:[13]
1. A
tudat elsősége, a nagyobb tudat abszolút értéke. 2. A világegyetemnek célja
van, és sem utat nem téveszthet, sem meg nem állhat útközben. 3. A Világegyetem célja nem
más mint az abszolút tökéletesség. 4. Annak az Abszolútnak a vonásai, amely
felé emelkedünk, csakis az egésznek, valamiféle kitisztult, magas fokra
szublimált, ’tudatossá vált’ Egésznek vonásai lehetnek. „A Világ igazi evolúciója a lelkekben játszódik le, s a lelkek
egyesülésében. Bensőséges tényezői nem mechanikai jellegűek, hanem
pszichológiaiak és erkölcsiek (…), íme az Emberiség később bekövetkező fizikai
kibontakozását… ezért kell olyan tudatnövekedésben keresnünk, amelyet a
pszichés egyesítő erők működése valósít meg.”[14] –
írja Teilhard de Chardin.
Van tehát a
Világegyetem egészében végbemenő Fejlődés, vagy más szóval a Világegyetem
fejlődése, és vannak azon belül fejlődések az élővilágban, az emberi
társadalomban, stb. És ha – mint a 20 század egyik legnagyobb darwinistája – Ernst Mayr állítja, a Nap által
folyamatosan biztosított energiabevitel az élővilág és az emberi társadalom
fejlődésére magyarázatául szolgálna is,[15]
nem magyarázza meg magának a Napnak és a többi csillagnak a kialakulását. A 20.
század csillagászati felfedezései éppen azt bizonyítják, hogy maguk a kozmikus
struktúrák (naprendszerek, galaxisok, galaxishalmazok) is fejlődés
eredményei. A Világegyetem egésze
fejlődésének nem lehet az oka a Világegyetemen belül, még akkor sem, ha egy
olyan programozott Világegyetemet feltételezünk, melynek fejlődését a
beprogramozott törvények további külső beavatkozás nélkül is biztosítják. Sőt a
kozmikus struktúráknak e fejlődése nélkül a természetet alkotó 92 kémiai elem
sem jöhetett volna létre.
Az anyag
mindenhol megfigyelhető rendezettségéhez nemcsak energiabevitelre, hanem
információ bevitelre, programra is szükség van, ráadásul minden program
valamilyen célt is feltételez. A Világegyetem egészéhez szükséges energiatöbblet,
a Világegyetem fejlődését irányító program, és a beprogramozott cél csak a
Világegyetemen kívülről származhat, azaz a Világegyetem fejlődésének oka és
célja csak transzcendens lehet.
[1] II. János Pál
pápa Fides
et Ratio kezdetű enciklikája a Katolikus Egyház püspökeihez
a hit és az ész kapcsolatának természetéről (http://www.katolikus.hu/roma/fidrat.html)
[2] Skrabski Árpád: Társadalmi tőke és egészségi állapot az átalakuló
társadalomban. Corvinus Kiadó 2003. 115-116. old.
[4] Teilhard de Chardin: Benne élünk. Szent István Társulat. Budapest,
2005. 191. old
[5] Hegel egész
életművén végigvonul az a gondolat, hogy nem a gondolkodási formák szolgálnak
az embereknek, hanem az emberek gondolkodása alkalmazkodik az objektív
gondolkodási formákhoz. Vö: G.W.F. Hegel:
A logika tudománya. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1979. 10. old.
[6] Marx és Engels a társadalmi-gazdasági
fejlődést a mindenkor meghatározott termelési viszonyok között termelő egyének
tevékenységére vezetik vissza. Engels később külön tanulmányt szentel a munka
szerepének a majom emberré válásában.
[7] „Az életlendület, melyről beszélünk,
alapjában véve teremtés-igény. Nem teremthet abszolúte, mert maga előtt találja
az anyagot, azaz mozgásának fordítottját. De belekapaszkodik ebbe az anyagba,
mely maga a szükségszerűség, s igyekszik belevinni a lehető legtöbb
meghatározatlanságot és szabadságot.” Henry
Bergson: I.m. 229. old.
[8] „… ha
az életet lendülethez hasonlítjuk. És lendülethez kell hasonlítanunk, mert
nincs a fizikai világból kölcsönzött kép, mely e gondolatot közelítőbben adná
vissza.” Uo. 235. old.
[10] Vő: XVI. Benedek pápa üzenete a 2006. évi nagyböjtre. (http://uj.katolikus.hu/nyomtat.php?h=483)
[11] Hegel „Elutasítja az
intellektuális szemléletet. A helyébe
lépő „közvetítés”-en azt érti, hogy a tudat a szubjektum és az objektum
szembenállásában képződik (konstituálódik), hogy a szellemet valami más kell,
hogy közvetítse önmagának.” (Nyíri
Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat. Budapest,
2001. 306. old.)
[12] Szabó Ferenc idézi Teilhard
de Chardin-tól a Benne élünk c.
kötet (Szent István Társulat. Budapest, 2005.) Bevezetésében (8. old.)
[13] Nem felesleges felhívni a
figyelmet rá, hogy Teilhard de Chardin
ezeket az alapelveket az I. világháború vége után mindössze hat évvel vetette
papírra. (Th. de Chardin:
Világmindenségem (1924) I. A) 2. fejezet, megjelent a „Benne élünk” kötetben,
Szent István Társulat, Budapest 2005. 179-183. old.)
[14] Teilhard de Chardin: I.m. 188-189.old.
[15] „Hallani néha olyan
véleményt, hogy az evolúció a rendezettség növelésével ellentmond a termodinamika
„entrópiatörvényének”, amely szerint az evolúciós változásnak a
rendezetlenséget kellene fokoznia. Valójában nincs itt ellentmondás. Az
entrópia törvénye ugyanis csak zárt rendszerekben érvényes, a fajok evolúciója
viszont nyitott rendszerekben zajlik, ahol az élőlények a környezet rovására
csökkenteni tudják az entrópiát, a Nap pedig folyamatosan gondoskodik az
energiabevitelről.” Ernst Mayr: Mi az
evolúció. Vince Kiadó. Budapest, 2003. 24. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése