Az
általános és középiskolai történelemtanulás alapján azt gondolhatnánk, hogy a
fejlődés kérdése leginkább a történetírásban, illetve a történelemtudományban
(a továbbiakban az átfogóbb történetírás fogalmát használom) került kidolgozásra.
Ezzel szemben, ha kicsit jobban elmélyedünk e kérdésben, azt látjuk, hogy a
történészek történelemfelfogása – akárcsak másoké – lehet statikus, ciklikus
vagy lineáris.
A statikus történelemfelfogást a „nincs új
a nap alatt” szemlélete jellemzi. Eszerint a történelemben csak változás van
de, a korábbi események nem befolyásolják a későbbieket, semmiféle egymásra
épülés nincsen. A ciklikus történelemfelfogás szerint egy-egy cikluson / civilizáción
belül különböző „fejlődési” szakaszok vannak, de az egyes ciklusok között nincs
fejlődés, vagyis a későbbi ciklusok lényegében ugyanúgy zajlanak le, mint a
korábbiak, illetve a különböző civilizációk egymástól függetlenül futják be
önálló fejlődési ciklusukat. A lineáris
történelemfelfogás a történelmet az alacsonyabbról a magasabb szint felé tartó
egységes folyamatként értelmezi.
„A lineáris
fejlődéselméletek gyökerei – írja Romsics
Ignác történész - az ókori zsidó és keresztény világértelmezésekig nyúlnak
vissza. Szakítva a természeti jelenségekkel analóg emberi világ görög
felfogásával az idő eszerint nem örökké tartó és állandóan ismétlődő ciklikus
mozgás, hanem van kezdete - a Teremtés - és van vége - az Utolsó Ítélet -, s
ami a kettő között van, az az emberi történelem.”[1]
Ha
figyelembe vesszük, hogy az ókori zsidó történelmi szemlélet legkésőbb a zsidók
babilóni fogsága idején (Kr.e. 597- Kr.
e. 536) kialakult, akkor Hérodotosz
(Kr.e. 485-425) csak Európában tekinthető a történetírás atyjának. A görög
történetírókat kivétel nélkül a ciklikus történelemfelfogáshoz soroló állásponttal
szemben áll Thuküdidesz (kb. Kr. e. 460– kb. Kr.e. 400) tevékenysége.
„A görög történetírásban – írja Hegyi
Dolores - Thuküdidésznél fogalmazódik az a gondolat, hogy az emberiség
kezdetleges kulturálatlan állapotból emelkedett ki fokozatosan és jutott mind
magasabb szintre.”[2]
A lineáris történelemfelfogáson belül meg
kell különböztetni az immanens és a transzcendens irányzatot. Az immanens irányzat a különböző korszakok
egymásra-épüléséből vezeti le a történelmi fejlődést. „A történelem nem egyéb, mint az egyes nemzedékek
egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkéket,
termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott, ilyenképpen
tehát egyfelől a ráhagyott tevékenységet folytatja egészen megváltozott
körülmények között, másfelől pedig a régi körülményeket módosítja egészen
megváltozott tevékenységgel …”[3]
– olvashatjuk a történelmi materializmus ősforrásában, a „A német
ideológiában”.
A transzcendens irányzat szerint a
történelemi fejlődés célja és mozgatója e történelmen kívüli, abból semmiképpen
le nem vezethető hatalom.
A több mint
kétezer éves történetírásban a különböző történelemfelfogások képviselőinek
bemutatása külön egyetemi kurzusok feladata.[4]
Ezért itt csak Romsics Ignácnak a
Mindentudás Egyetemén 2002 októberében elhangzott előadásának „Nagy
világmagyarázati elméletek és a történelmi tudás” c. fejezetét ismertetem.
Az első
keresztény történetfilozófia Szent
Ágoston De civitate Dei vagyis Az
Isten városáról című műve. Szent Ágoston
szerint a történelem az Ég és a Föld, vagyis a Jó és a Rossz harca az ember
lelkéért. Bár ciklusok - fellendülések és visszaesések - megállapíthatók benne,
végső iránya lineáris. Ez a mozgás nem önkényes, és nem véletlen események
konglomerátuma, hanem az isteni gondviselés törvényei szabályozzák. Az evilági
történelmet négy szakaszra osztotta, mégpedig az akkor ismert négy nagy
birodalom - Asszíria, Perzsia, Macedónia és Róma - felemelkedése és bukása
szerint. A hanyatló Róma bukása után, Krisztus feltámadásával és a
megváltással, vagyis Isten államának a megvalósulásával a szekularizált világnak
és így a történelemnek is vége lesz. Az emberi történelem tehát nem más, mint
előkészület Isten országának az eljövetelére.[5]
A
keresztény történelemfilozófiát tehát a linearitás mellett a transzcendencia jellemzi.
Immanens, történetfelfogást Romsics Ignác
szerint először középkorban a 14. században élt arab Ibn Khaldún fejtett ki. Civilizációelmélete a görögök ciklikus
világfelfogásával rokon. Az egyes dinasztiák, városok és kultúrák - éppen úgy,
mint az emberek - különböző fokozatokon át jutnak el a kezdettől a virágzásig
vagy az érett korig, s onnan a hanyatlásig, azaz az öregedésig. És ezután
kezdődik minden elölről. A változás okai nála nem túlvilági és nem is külső,
vagyis természeti, hanem alapvetően belső eredetűek. A legfontosabb okok a társadalmi
egység és a szolidaritás. Ezek és az alapszükségletek kielégítésének emberi
vágya hozzák létre az uralkodói tekintélyt és az állam fejlődését. Az elit
addig képes eredményesen kormányozni és hatalmon maradni, amíg innovatív,
korrekt és egységes. Ha ezeket a tulajdonságait elveszíti, akkor ereje és
legitimitása szertefoszlik, s népe függőségbe, egy új és idegen elit uralma alá
kerül. Ibn Khaldún elméletében az
Istennek nincs közvetlen szerepe. Nagyon is van viszont az istenhitnek, vagyis
a vallásnak, mivel - vallja - csak az a nép erős, amely egységes, és csak az
lehet egységes, amely hívő.
Európában Giovanni G. Vico nevéhez köthető a
történelemfelfogás szekularizálódása, akinek Az új tudomány (Scienza Nouva)
című történelemértelmezése 1725-ben látott napvilágot. Romsics Ignác szerint „Bár Vico is hívő katolikus volt, s az isteni
gondviselés szerepét sem iktatta ki teljesen, a transzcendentális erő mellett
az evilági (természeti és emberi) tényezőknek minden korábbinál nagyobb
szerepet tulajdonított. Azt gondolta, hogy a történelem az emberek döntésein és
cselekedetein, nem pedig Isten állandó beavatkozásain keresztül engedelmeskedik
az amúgy egyébként isteni eredetű belső szükségszerűségeknek. A linearitás és
az eszkatológia eszméjét, vagyis azt, hogy a történelem valamiféle nagy céllal
rendelkezik és a végső beteljesülésre előbb vagy utóbb sor kerül, Vico ugyancsak elvetette. Ehelyett ő is
ciklikus ritmus szerint írta le a történelem menetét. Nála azonban - eltérően Khaldúntól - a ciklusok nem egyszerűen
ismétlik, hanem spirális módon követik egymást, vagyis egyre magasabb szinten
jelennek meg. Minden ciklus - az antik és az európai egyaránt - négy stádiumból
áll. Ezek a barbarizmus, az ún. istenek kora, az arisztokratikus hősi korszak
és az ész, a tudás által dominált klasszikus korszak. Minden ciklus kimerüléssel
és hanyatlással fejeződik be, amelyet újabb barbarizmus követ, majd kezdetét
veszi az újabb szakasz.”[6]
Georg Wilhelm Friedrich Hegel a
világtörténet filozófiájáról írott munkájában (Előadások a világtörténet filozófiájáról
- Vorlesungen über die Philosophie der Weltgeschichte) immár teljes mértékben
elvetette az isteni gondviselés helyébe az "abszolút szellemet"
állította, amely a dialektika törvényei szerint valósítja meg önmagát. Míg a
keresztény felfogás szerint az emberek azért nem ismerik cselekedeteik valódi
célját, mert a történelmet Isten irányítja, Hegelnél
az ész tölti be ugyanezt a szerepet. A világtörténet egységének és
linearitásának Ágostonig visszanyúló keresztény elvét viszont megtartotta. Az
állandó haladás Hegel szerint abban jut kifejezésre, hogy minden korszak átad
valamit a maga értékeiből a következő korszaknak: a keleti világ a görögnek, a
görög a rómainak, s római a germánnak. A germán világ felvilágosodással
azonosított harmadik periódusát Hegel
a minden tekintélytől mentes "ész uralmaként", vagyis az emberiség
fejlődésének addigi csúcsaként jellemezte.”[7]
Karl Marx rendszerében „a történelmi mozgás
alapjellemzője ugyancsak a tézis, antitézis és szintézis hármasságára épülő
szekularizált fejlődéseszme. Míg azonban Hegelnél a végső mozgatóerő a szellem,
ennek helyébe Marxnál a gazdaság immanens tényezői lépnek. Minden történelmi
jelenség a gazdasági-társadalmi "alapokból" ered; a politikai
rendszerek, művészetek, illetve általában a szellemi világ alkotóelemei
ideológiai konstrukciók. A történelmi mozgás a társadalmi osztályok gazdasági
ellentéteiből fakad, s az ellentétes csoportok harca, vagyis az
"osztályharc" formájában halad előre. Mindezek alapján az emberiség
történelmét Marx öt nagy korszakra osztotta. Ezek a következők: "primitív
kommunizmus" (vagyis ősközösség), antikvitás (vagyis rabszolgaság),
feudalizmus, kapitalizmus, majd a szocialista átmenetet követő kommunizmus.
Ezek közül - vélte Marx és vele még néhányan - az utolsó, a kommunizmus fogja
megvalósítani a szabadság birodalmát, más szóval az Isten nélküli Isten
államát. Marx teóriájában tehát a keresztény történelemeszme és eszkatológia
teljes mértékben világiasult. A Gonosz és a Jó harca az elnyomók és az
elnyomottak harcává változott, az "eredendő bűn" szerepét pedig a
kizsákmányolás vette át.”[8]
Oswald Spengler 1918 és 1922 között tette
közzé „A Nyugat alkonya” (Der Untergang
des Abendlandes) című munkáját. Spengler „rendszerének alapegységei a zárt és
körülbelül ezer éves belső időtartalommal rendelkező kultúrák, amelyekből
nyolcat különböztetett meg: a kínait, az indiait, a babilóniait, az egyiptomit,
a mexikóit, az ókori antikot, az arabot és a nyugatit, vagyis az európait. Ezek
a kultúrák az élőlényekhez hasonlóan születnek, kibontakoznak, elérik
fejlődésük legmagasabb pontját, majd hanyatlani kezdenek és elpusztulnak. E
szabály alól nincs kivétel, az európai kultúra éppúgy el fog pusztulni - a
kötet címe e pusztulás kezdeti fázisára utal -, mint ahogy a régi kínai, az
egyiptomi vagy az antik kultúra elpusztult.”[9]
Arnold J. Toynbee (1889-1975) 12 kötetes, Study
on History-jában a világtörténelem alapegységei a civilizációk, amelyek
ciklikusan mozognak. „A ciklikus mozgás jól ismert szakaszai a születés,
fejlődés, hanyatlás és pusztulás, amelyek nem mindegyikét kell azonban
szükségszerűen bejárni. A fejlődési ív, amelyen az egyes civilizációk mozognak,
alapvetően attól függ, hogy a természeti és a történeti tényezők együttese
milyen kihívást (challenge) jelent az adott társadalom számára, s az milyen
választ (response) ad erre a kihívásra. Ha a kihívás elég erős, és a válasz jó,
akkor a társadalom mozgásba lendül és fejlődik. Ha nem, akkor a társadalom
stagnál, illetve ki sem alakul új civilizáció. A tetőpontra jutott civilizáció
bomlása ugyancsak kihívások és válaszok formájában megy végbe. Míg azonban a
fejlődés fázisában minden kihívás csak egyszeri lehet, amelyre a fejlődés
érdekében jó választ kell adni, addig a hanyatlás korában addig ismétlődnek a
megválaszolatlan vagy rosszul megválaszolt kihívások, amíg a civilizáció el nem
pusztul. A nietzscheánus Spenglertől eltérően a katolikus Toynbee jövőképe
optimistább. A civilizációk fejlődésében ő ugyanis végeredményben egy
"céltudatos és a miénknél magasabb rendű vállalkozás" akaratát vélte
felfedezni, s korunk még életben lévő öt nagy kultúrájának - a távol-keletinek,
a hinduizmusnak, az iszlámnak, az ortodoxiának és a nyugati kereszténységnek -
az egységesülésében, illetve a nyugati civilizáció köré szerveződő egységes
világállamnak és a keresztény világvallásnak a kialakulásában bízott.”[10]
Maga Toynbee – „A vallás, ahogy a történész látja” c. művében - két alapvető és két
másodlagos történelemszemléletet különböztetett meg: „Az egyik nézet szerint a
világ ritmusa olyan ciklikus mozgás, amelyet egy személytelen Törvény irányít.
… a görög-római világban, csakúgy mint Indiában, ez a nézet volt elterjedt.” „A
másik alapvető nézet szerint a világ ritmusa vissza nem térő mozgás, amelyet
Értelem és Akarat irányít. … Ez a történelemszemlélet érvényesült Izraelben, és
rajta, meg a vele rokon zoroasztrizmuson keresztül a kereszténységben és az
iszlámban. … ezen nézet szerint nem az egyéni vagy kollektív emberi értelem és
akarat tervei és céljai kormányozzák a történelmet, hanem a transzcendens és
mindenható Egy Igaz Isten.”[11]
Toynbee a másodlagos nézetekhez a kínai
felfogást és a nyugati történelem keresztény utáni egyik történész iskoláját
sorolja. „A kínai felfogás abban rokon a göröggel, hogy mindkettő úgy látja: a
történelem ritmusa ismétlődő és nem énközpontú. … Másrészt a kínai felfogás
rokon a zsidó-zoroaszterivel, amennyiben a történelmet a klasszikus múlt
eseményeinek ismétlését nem valamilyen személytelen törvény automatikus
eredményének nézi. A megismétlés szerinte tudatos és szándékos tett, amelyet a
csodálat inspirál és az erkölcsi erőfeszítés valósít."[12]
„A mezőny
másodlagos nézetei közül a második – írja Toynbee
– a világ mozgását kaotikusnak, rendetlennek, esetleges hullámzásnak fogja fel,
amelyben nem lehet felfedezni semmiféle ritmust, vagy szabályt.” E pozitivista
szemlélettel szemben Toynbee a
filozófus Bergson érvelését állítja
szembe, mely szerint „ha káoszt tudunk csak felfedezni, az csupán azt jelenti,
hogy amire bukkantunk, az nem az a rend, amelyet éppen keresünk.” [13]
[1] Romsics Ignác:
A történetíró dilemmája: megismerjük vagy csináljuk-e a történelmet?
Mindentudás Egyeteme – 4. előadás – 2002. október 7. (http://www.mindentudas.hu/doc/romsics_ea.rtf)
4-5. old..
[4] Lásd például: www.eduline.hu/segedanyagtalalatok.aspx/letolt/3620
[5] Uo.
[7] Uo.
[8] Uo.
[9] Uo. 6.old.
[10] Uo.
[11] Arnold Toynbee: A vallás, ahogy a történész látja. 6-7. old. Elérhető a BOCS
Alapítvány honlapján: http://bocs.hu/eletharm/toynbee/toynbee.htm
[12] Uo.: 8. old.
[13] Uo.: 8-9. old., vö: Henri Bergson: Teremtő
fejlődés. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1987. 250. old.: „… rendetlenségről
beszélünk mindannyiszor, amikor a két rend közül az kerül elénk, amelyiket nem
kerestük.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése