Az ember
hármas viszonyrendszerben él. Ez az
embernek Istenhez, a többi emberhez (társadalom), valamint a többi
teremtményhez (természet) való viszonya. Ebben a viszonyrendszerben az
Istenhez való viszony a meghatározó, a másik két viszony ennek a következménye.
„Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk?
Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.
Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket
mind megkapjátok hozzá!” (Mt. 6, 31-33). Nyilvánvalóan e szemlélet tükröződik
az Isten és ember közötti szövetség Isten részéről történő megerősítéseit
történelmi korszakhatároknak tekintő bibliai korszakolásban.
1. A 20. század előtti történelmi korszakolások
Már a
Bibliában felismerhetjük annak igényét, hogy az emberi történelmet ne csupán
nemzedékek egymásutánjának tekintsük, hanem ezen belül korfordulókat jelöljünk
ki. Valószínűleg az emberi megismerés korlátozottságából fakadó igényről van szó,
könnyebb felfognunk a történelmi folyamatot, ha korszakokra oszthatjuk. Az
Ószövetség szerint a tizedik nemzedék idején önti el az özönvíz a Földet,
melyet csak Noé és családja él túl, egyúttal Isten szövetséget is köt Noéval,
megígéri neki, hogy többé nem bocsát özönvizet a földre. A huszadik nemzedék Ábrahám nemzedéke, akivel
Isten újra szövetséget köt. Máté evangéliuma az Ábrahám és Jézus Krisztus
közötti kort három szakaszra osztja. Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék,
Dávidtól a zsidók babiloni fogságáig tizennégy nemzedék és a babiloni fogságtól
Krisztusig ismét tizennégy nemzedék. A megjelölt korszakfordulók mindegyikén
megfigyelhető Isten és ember szövetségének
a megerősítése, mely aztán Jézus Krisztusban, az Istenemberben éri el csúcspontját.
A bibliai hit újdonságát, az új istenképben és új
emberképben, tehát az emberek Istenhez való viszonyának megújulásában jelöli
meg Deus caritas est (Isten a
szeretet) kezdetű enciklikájában XVI.
Benedek pápa. Az istenkép újdonságát a következőképpen foglalja össze az
enciklika: „Csak egy Isten van, Teremtője az égnek és a földnek, és ezért
minden ember Istene is. Ez a pontosítás kétszeresen is páratlan: az összes
istenek valójában nem istenek; és az egész valóság, amelyben élünk, Istentől
ered, Ő teremtette. Természetesen másutt is vannak teremtéselgondolások, de
csak itt válik egészen világossá, hogy nem akármelyik Isten, hanem az egyetlen,
igaz Isten az ős-Szerzője az egész valóságnak, s minden az Ő teremtő szavának
hatalmából származik. Ez azt jelenti, hogy számára kedves ez az alkotása,
hiszen Ő maga akarta, Ő maga „alkotta”.
És most jelenik meg a második fontos elem: ez az Isten
szereti az embert. Az az isteni hatalom, melyet Arisztotelész a görög filozófia
csúcspontján gondolkodva próbált megragadni, minden létező számára kívánság és
szeretet tárgya – ez az istenség mint szeretett létező mozgatja a világot –, de
ő maga semmire nem szorul rá és nem szeret, csak szeretik. Az egy Isten
azonban, akiben Izrael hisz, Ô maga szeret.”[1]
A középkor
nagy filozófusa és teológusa Aquinói
Szent Tamás is az Istenhez való viszonyt, az Istenhez való hasonlóságot
tekinti alapvető kritériumnak a létezők rangsorában. „Minél magasabb rendű egy
létező, annál jobban megvan benne az isteni léthez való hasonlóság. A
legalacsonyabb fokon álló dolgok csak a lét vonatkozásában részesülnek Isten
hasonlóságában (mint az élettelen dolgok), mások, mint a növények, a lét és az
élet vonatkozásában, némelyek pedig az érzéki észleléssel összefüggésben, mint
az állatok. A legmagasabb és Istennel leginkább megegyező fok az értelem általi
hasonlóság. A legmagasabb rendű teremtmények tehát értelmesek.”[2]
A reneszánsszal elkezdődik a tudatos
emberi tevékenység céljának szekularizálódása. A reneszánsz idején
meghonosodnak a történelmi korszakolásra ma is használt ókor, középkor és újkor
kategóriái. A felosztás a művészetek és a tudományok fejlődése szempontjából
történik. A reneszánsz képviselői abban hittek, hogy a „sötét középkor” után új
korszak kezdődik, amelyben az antikvitás hagyományaihoz visszanyúlva
újjászületik a művészet és a tudomány. „A reneszánsz és a felvilágosodás
tudósai körében az ókor és a középkor közötti törést, diszkontinuitást
hangsúlyozó szemlélet volt uralkodó: e szerint, cezúrát jelent a 476-os dátum,
a Nyugat-római Birodalom megszűnésének hagyományos dátuma, Romulus Augustulus
lemondatása.”[3]
A 18.
század közepén Jean-Jacques Rousseau-nál
egyértelműen az ember–természet viszony válik meghatározóvá. A francia
filozófus határozott nemmel felel a dijoni akadémia kérdésére, hogy vajon
jutott-e előbbre az emberiség a művészetek és a tudományok fejlődése által. Ő az
egyénnek mint individuumnak az ideológiáját képviseli kikristályosodott
formában. Szerinte a természeti állapotban sem az egyének születése, sem
nevelésük nem feltételez sem családot, sem másfajta közösséget. „Valójában
pedig az eredeti állapotban – írja Rousseau
„Értekezések az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól” c.
művében – senkinek nem volt se háza, se kunyhója, se bárminemű tulajdona, s így
mindenki vaktában vert tanyát, gyakran egyetlen éjszakára csupán; a hímek és a
nőstények véletlenszerűen társultak, az alkalom, találkozásaik és vágyaik
szerint, s közlendőik tolmácsolásához nem volt különösebb szükség a szóra.
Ugyanilyen könnyen meg is váltak egymástól. Az anyát kezdetben a saját
szükséglete vitte rá, hogy megszoptassa gyermekeit; később a szokás folytán
kedvessé váltak számára, s ekkor már az ő szükségleteik miatt táplálta őket. De
mihelyt elegendő erőre kaptak, hogy táplálékukat megkeressék, haladéktalanul
elhagyták anyjukat; s minthogy az emberek csak egyféleképpen találhatták meg újból,
ha nem veszítették szem elől egymást, ezért csakhamar oda jutottak, hogy még
csak fel sem ismerte egyik a másikát.”[4]
A 18.
század végén az ugyancsak francia Condorcet
márki foglalta össze „Az emberi szellem fejlődésének vázlatos történeté”-t. Condorcet szerint az emberi természettől
joggal remélhető a haladás, ami nem más mint az igazság vagy a boldogság útján
tett előrelépések.[5]
Szerinte „az erkölcs haladása mindenkor együtt járt az ismeretek
gyarapodásával, mint ahogyan a közerkölcsök megromlása is mindenkor követte
vagy előre jelezte a tudományok hanyatlását.”[6]
Condorcet 9 korszakra osztja az addigi
történelmet, alapvetően az emberi szellem, illetve tudományok fejlődése
alapján. A betűírás feltalálása előtti első három korszaknál (1. törzsekbe tömörült
emberek, 2. pásztornépek, 3. földművelő népek) még értelemszerűen nem a
tudományos fejlődés a korszakolási kritérium, az ezt követő 4-9. korszakoknál,
azonban már a korszak megnevezése is egyértelművé teszi a tudományos fejlődés
szerepének kiemelését:
A negyedik
korszak: az emberi szellem fejlődése Görögországban a tudományok Nagy
Sándor százada körüli megoszlásáig.
Az ötödik
korszak: A tudományok fejlődése szakosodásuktól hanyatlásukig.
A hatodik
korszak: A tudományok hanyatlása a keresztes hadjáratok idején végbement
megújulásukig.
A hetedik
korszak: A tudománynak Nyugaton való feltámadása felé tett első lépéseitől
a könyvnyomtatás feltalálásáig.
A nyolcadik
korszak: A könyvnyomtatás feltalálásától addig a századig, amelyben a
tudományok és a filozófia lerázták magukról a tekintély igáját.
A
kilencedik korszak: Descartes-tól a Francia Köztársaság megalakulásáig.
Az
arisztokrata Condorcet, azonban hiába
tekintette a Francia Köztársaság megalakulását az emberi szellem jövőbeli
fejlődése (10. korszak) kiindulópontjának, maga is a jakobinus terror áldozata
lett.
Az egyén
szabadságának ideológiáját önti aztán filozófiai remekműbe Hegel a 19. század elején, amikor a szabadság szükségszerűségét
hirdeti a világtörténelmi mozgás céljaként. Hegelnél
azonban – Rousseau-val ellentétben -
az egyén szabadságát már korlátozza az, hogy a szabadság nem más, mint a
felismert szükségszerűség, ami által megkülönbözteti a szabadságot a
szabadosságtól.
Marxnál és Engelsnél az emberek egymás közötti viszonyai, illetve e viszonyokon
belül is a termelési viszonyok. Marx
a magántulajdonon alapuló egyéni szabadsággal a szabad egyének társulásán
alapuló közösséget állítja szembe a történelmi fejlődés céljaként, szerinte
ugyanis az egyén csak ilyen közösségben lehet valóban szabad. Ennek történelmi
megalapozásában nagy szerepet játszott az írott történelem előttről származó
leletek megsokasodása, valamit azok a néprajzi felfedezések, amelyek – Rousseau természeti állapotával szemben
- azt igazolták, hogy az írásos történelem előtt a közösségi társadalom volt a
jellemző. A hegeli tézis, antitézis, szintézis „talpra állításával” kialakult a
közösségi tulajdonon, magántulajdonon, majd ismét közösségi tulajdonon alapuló
társadalmak fejlődésének képlete, amin belül a magántulajdon korszaka szintén
három részre osztható, az antik, a germán és a tőkés társadalmi formákra.
Engels „A család, a magántulajdon és az
állam eredete” című művében, részben Morgan
néprajzi kutatásai nyomán is, 1) a
vadság, 2) a barbárság, 3) a civilizáció korszakára osztja az emberi
történelmet, és mindhárom korszakon belül három-három fokot (alsó, középső és
felső fok) jelöl meg.
A
filozófusok alkotta korszakolások mellett a régészeti leletanyagok megsokasodásával
már a 19. század első évtizedeiben megjelent az őskornak kő-, bronz-, és
vaskorra, majd később a kőkorszaknak paleolitikumra (őskőkorszak) és neolitikumra
(újkőkorszak) történő felosztása.[7]
2. A 20. századra jellemző történelmi korszakolások
A
történelmi korszakok határait a különböző felfogásokat képviselő történészek
különböző eseményekhez kötik.[8]
Így például az őskor és az ókor közötti váltást egyesek a városok forradalmához
(a városok viszonylag nagyszámú megjelenése Mezopotámiában, Egyiptomban, az
Indus völgyében), mások az első államok kialakulásához, megint mások az írás
megjelenéséhez kötik. Az ókor és a középkor
közötti korszakhatárt általában nem egy új korszak valamely jellemzőjének a
megjelenésével, hanem a Nyugat-Római Birodalom bukásával jelölik. Ugyancsak
különböző eseményeket jelölnek meg a középkor és az újkor közötti
korszakhatárként: a nagy földrajzi felfedezések, a holland polgári forradalom,
az angol polgári forradalom vagy a nagy francia forradalom. A forradalmaknak a
középkor és az újkor közötti korszakhatárként való felfogása különösen a marxista-leninista
történelemfelfogásban volt jellemző, mely ezt a korszakváltó kritériumot tovább
alkalmazva az újkortól is megkülönböztette legújabb korként az oroszországi
nagy októberi szocialista forradalommal kezdődő évtizedeket.
A 20.
században, a köztudatban legelterjedtebb korszakolás az emberi történelmet
őskorra, ókorra, középkorra és újkorra osztotta fel. A század folyamán azonban
szintén hagyományossá vált - az e felosztás szerint az eddigi emberi történelem
99,8 %-át kitevő - őskornak paleolitikumra (őskőkorszak) és neolitikumra (új
kőkorszak) való felosztása. A paleolitikum és a neolitikum közötti váltást
jelentő neolitikus forradalom lényegét Gordon
Childe nyomán a mai történetírás már egyértelműen az ún. zsákmányoló
(gyűjtögető, vadász, halász) életmódról a mezőgazdaságra (állattenyésztés,
földművelés) való áttérésben látja.[9]
Oswald Spengler, Arnold Toynbee és Huttington
elméletei: „Mint ismeretes, Spengler összesen 8 a teljes érettségig eljutott
történelmi kultúrkört sorolt föl: a maja, kínai, indiai, babilóniai, egyiptomi,
arab, antik és nyugati kultúrkört; Toynbee szerint pedig a civilizációk közül
(az életképtelen 4, a
már elpusztult 16, a
fejlõdésben megrekedt 3 mellett) a kifejlõdött és ma is létezõ 7: a kínai, a
japáni, a hindu, az iszlám, a balkáni, az orosz és a nyugati. Hunttington némiképpen ingadozik a
civilizációk (vagy kultúrák) fölsorolásakor. Tételesen és egyértelmûen a
következõket adja meg: 1. kínai, 2. japáni, 3. hindu, 4. iszlám, 5. ortodox, 6.
nyugati, 7. latin-amerikai. Megemlíti továbbá a vitatott 8. afrikai civilizációt
(nyilván inkább: kultúrát), valamint 9. a buddhista kultúrát is, bár végül úgy véli,
hogy ez nem kapcsolódik egy külön civilizációhoz. A civilizációk (kultúrkörök)
lényegi meghatározó eleme ugyanis a vallás."[10]
Ami azonban
Arnold Toynbee-t illeti, meg kell
említenünk – mint ahogy azt a BOCS alapítvány honlapján Demecky Jenő is kiemeli -, hogy a II. világháború után „Toynbee
módosította módszertani alapelvét, ekkor már nem a civilizációkat, hanem a
magasabbrendű vallásokat tekintette a történelem legfontosabb jelenségeinek.
Ennek indoka az a felismerés, hogy minden ma élő harmadik generációs
civilizáció mögött valamilyen egyház áll, amelyen keresztül az adott civilizáció
egy második generációs civilizációhoz kapcsolódik. Ezzel ellentétben a második
generációs civilizációk más módon kapcsolódnak a saját elődjeikhez, ezért felül
kell vizsgálni a történelem menetéről mindezideig elfogadott sémát.”[11]
„A vallás,
ahogy a történész látja” c. összefoglaló jellegű művében Toynbee a vallás három lehetséges tárgyát, illetve különbözteti
meg, a természetimádatot, az emberimádatot és az Isten imádását. Az embernek a
nem emberi természet feletti, néhány tízezer évvel ezelőtt, a felső
paleolitikumban bekövetkezett győzelmétől kezdődő történelem e három választási
lehetőség története; amelyen belül a természetimádat aránytalanul hosszú korszakot
ölel fel. „Hosszú időtartam ez” – írja Toynbee
– „összehasonlítva azzal a 3000 évvel, vagy közel annyival, mialatt az ember –
elérvén történeti fejlődésében azt a fokot, amikor többé már nem akarja imádni
a természetet, mivel úgy képzeli, hogy már leigázta azt – habozott dönteni
önmaga és Isten, mint imádásának tárgya között (…).”[12]
A 20.
század folyamán tehát amellett, hogy uralkodó maradt a történelem őskorra,
ókorra, középkorra és újkorra való felosztása, egyrészt előtérbe került egy
olyan felosztás, amely az eddig történelem legfontosabb fordulópontját a mezőgazdasági
életmódra való áttérést jelentő neolitikus forradalomban látja. Sokak szerint a
neolitikus forradalom által elindított mezőgazdasági termelés - egészen az
ipari forradalom kibontakozásáig - alapvetően meghatározta az emberek életét.[13]
Másrészt markánsan megjelent egy a vallási fejlődésen alapuló történelmi
korszakolás is. Az utóbbi felfogások az első civilizációk kialakulását nem az
írás, hanem a helyi közösségek kialakulásához kötik. (Toynbee tulajdonképpen
nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ilyen közösségek kialakulhattak-e már a földművelésre
való áttérés előtt is.)
3. Az emberi történelem Teilhard de Chardin-nél
Teilhard de Chardin-nél történelmi fejlődésben
megint az Istenhez való viszony válik meghatározóvá, de úgy, hogy emellett,
ezzel szinkronban kell fejlődnie mindenkor az ember és természet viszonyának és
az emberek egymáshoz való viszonyának, illetve az e viszonyokat feltáró
tudománynak és alakító lelkiségnek is. Teilhard
sokak által bírált optimizmusa abból a hitből fakad, hogy a tudomány és az egységes lelkiség tovább-,
illetve kifejlődésével az emberiség számára megnyílik a kollektív kiút a modern
idők szorongásából.[14]
Az ember
Istenhez való viszonyát a történelemben nemcsak Teilhard de Chardin tekinti döntő jelentőségűnek, hanem mindazok a
keresztény gondolkodók, akik Istent valóban élő Istennek, a történelem
Istenének tekintik. Walter Kasper
például a következőképpen fogalmazza meg ezt: „… nem a lélek-test, ember-világ,
szellem-anyag, egyén-társadalom, ember-emberiség, párosok pólusai közti viszony
az alapvető, feszültség, hanem Isten és ember, Isten és világ, teremtő és
teremtmény között. Az emberen és a világon belüli pólusok közt fennálló feszültség
integrációja csak akkor lehetséges, ha az ember mint egész túllép önmagán
Istenhez. Hiszen egyedül a teremtő Isten fogja át ezeket a dimenziókat mint az
azokat egyesítő egység. Ha viszont megromlik Isten és az ember közössége, akkor
ez szükségszerűen dezintegrációhoz vezet az egyes emberben, az emberek között,
és a világ és az ember között.”[15]
Teilhard szerint szigorú tudományos
analízissel nem lehet bebizonyítani a további fejlődés szükségességét, ha
azonban figyelembe vesszük, hogy az isteni szeretet nélkül az eddigi fejlődés sem
valósulhatott meg, joggal hihetünk ennek a fejlődének a folytatásában.
Teilhard szerint az emberi történelem a
Világegyetem és benne az Élet fejlődésének folytatása, amely a Gondolat
megjelenésével kezdődött. A Gondolat megjelenésével a Földnek egy új rétege
alakul ki, a Nooszféra, hasonlóan
ahhoz, ahogy az Élet elterjedésével kialakult a Bioszféra. „Meglátjuk
majd – olvashatjuk az Emberi jelenségben -, épp oly messzi kiterjedésű, ám
sokkal összefüggőbb az előző rétegeknél, valóban új réteg ez, a „gondolkodó
réteg”, amely a Harmadkor végén csírázott ki, s azóta végigárad a Növény- és
Állatvilág felett: a Bioszférán kívül és afelett, a Nooszféra.”[16] A Nooszféra kibontakozásának fázisai:
1)
Az előemberek elágazódásának időszaka;
2)
A neandervölgyi-félék nyalábja;
3)
A bonyolult homo-sapiens;
4)
Átalakulás a csiszolt kőkorszakban;
5)
A csiszolt kőkorszak folytatása a Nyugat felemelkedése.
Az emberi
történelem teilhardi korszakolás
szerinti első három korszaka mai szakkifejezéssel élve az úgynevezett hominida
történelmet öleli fel. Hominidáknak, azaz emberféléknek a homo sapienst megelőző emberi (Homo)
nemhez tartozó fajokat nevezzük. Az újabb kutatások eredményeként ma már a Teilhard által és akár a húsz évvel
ezelőtt ismerthez képest is több emberfélét azonosítottak. Ezek fejlődésének
átfogó ábrája ma már több mint egy tucat hominida fajt tartalmaz.[17]
A teilhardi történelemfelfogás
legjellemzőbb kategóriája azonban a biológiai alapoktól már elkülönülő
Nooszféra kategóriája. A kibontakozott Nooszférával rendelkező Földet nevezi Teilhard a modern Földnek. A modern Föld
legfontosabb eseménye a Fejlődés és e Fejlődés dimenzióinak a felfedezése. Ez
az esemény azonban maga is több összetevőből áll, és talán pontosabb, ha (ezt
is) folyamatnak nevezzük. Kezdete a reneszánsz időszakára nyúlik vissza, amikor
előbb a Térről, majd később az Időről is kiderül, hogy sokkal nagyobb kiterjedésűek,
mint azt korábban elképzelték.
Teilhard de Chardin szerint a reneszánsszal
újabb korforduló kezdődött az emberiség történetében. A földtulajdon hatalmát
felváltotta a pénz hatalma, az ipari változások megsokszorozták az emberiség
rendelkezésére álló energiákat, majd a Francia Forradalommal elkezdődött a
tömegek ébredése is.[18]
A korváltozás alapjául szolgáló gondolatváltozás elsősorban a Térről és Időről
alkotott elképzelések átalakulását hozta. „A régi geocentrikus világkép
széthullása után szabadult fel az égbolt az azóta megismert hatalmas
kiterjedések számára.”[19]
A 18. század közepétől pedig megjelennek a Bibliából már nem levezethető
időszámítások, amelyek az addig elképzeltnél sokkal hosszabb idejűre datálják
mind a Föld és a teremtett világ korát.
Teilhard szerint azonban a Tér-Idő
kiterjedésének észlelésénél fontosabb az a felfedezés, hogy mindezek a Fejlődés
egységes folyamatának dimenziói. „Mindeddig a geometria három tengelyén
nyugvónak, állandónak és feloszthatatlannak tűnt a Világ. Most egyetlen
folyamattá vált.” „’Modernné’ az teszi az Embert (…), hogy nem csupán Térben
vagy Időben, hanem Tartamban – vagy ami ugyanazt jelenti, biológiai Tér-Időben
– is képes látni; sőt egyáltalán képtelen bármit, legfőként önmagát másként szemlélni.”[20]
A 19.
század közepétől először a biológiában jelenik meg a lények megoszlását,
egymásutánját és szolidaritását közös genezisből származó együttes növekedésének
felismerése[21],
majd a fizikában (a 20. század első évtizedeiben) és a kémiában (a 20. század
közepén) is megjelenik az atomoknak részecskékből, illetve a bonyolultabb
elemeknek az egyszerűbb elemekből való kialakulásán elmélete. Az Evolúció
felfedezésének eredményeképpen a - reneszánszhoz képest mérhetetlenül kitágult
- Tér és Idő nem más lesz, mint ennek a folyamatnak a Tartama.
Az emberi
élet színterét a világ középpontjába állító geocentrikus világkép felbomlásának
eredményeként a tudomány tehát egy olyan világképhez jutott, amelyben minden
eddigi fejlődés legkifinomultabb eredménye az Ember. „Az Ember már nem a
Világegyetem központja, mint oly naivul hittük – ám, ami sokkal nagyszerűbb, a
hatalmas biológiai szintézis felfelé ívelő nyílvesszeje. Az Ember és csakis az
Ember alkotja az élet egymás utáni Rétegeinek legutolsóként született,
legfrissebb, legbonyolultabb, legkifinomultabb szintjét.”[22]
A Tér és az
Idő mérhetetlen távlataival való szembekerülés azonban nemcsak felszabadítóan,
hanem egyúttal nyomasztólag is hat az emberi szellemre. „Szellemünknek le kell
mondania a megszokott szűk keretek kényelméről, hogy a mérhetetlenül
megnövekedett vonalakhoz és távlatokhoz alkalmazkodhasson.”[23]
Ez a modern nyugtalanság alapja. A 20. század embere olyan távlatokra döbbent
rá, és olyan szorongásokat ismert meg, amilyeneket a korábbi nemzedékek nem
ismertek.
A modern
nyugtalanságból nem mutathat kiutat egyedül a tudomány, ehhez szükség van a hit
előretekintő meggyőződésére is. Az Evolúció önmagára ébredése egyben annak
végét is jelentené? Ez nem tűnik ésszerűnek. Az Evolúció folytatódásának hite
tehát nem egy irracionális hit, hanem ésszerű hívásokra választ adó hit. „Valóban a Világ túlságosan nagy dolog. A
kezdetek óta, hogy megszüljön bennünket, rengeteg valószínűtlennel játszott
csodálatos módon, … Ha megkezdte művét, be is tudja fejezni ugyanazokat a
módozatokat követve és ugyanazzal a tévedhetetlenséggel, amellyel belefogott.”[24]
Az modern
nyugtalanságból való kiút nem csupán túlélési lehetőség, hanem a gondolkodás,
az emberi szellem magasabb szintre emelésének lehetősége is. „Beláthatjuk, hogy a gondolkodás fokára
jutott Élet felépítettségénél fogva nem folytatódhat a mind magasabbra
emelkedés követelménye nélkül…. nem csupán a túlélés adódik számunkra
legalábbis közösségi értelemben, hanem a felsőbbrendű élet is.”[25]
Az „Emberi
jelenség” című mű egységes fejlődési folyamatként kezeli a külső anyagi
fejlődést, a belső pszichés fejlődést, az élet fejlődését, és a gondolat fejlődését.
A „modern nyugtalanság” kategóriájában megragadja ugyanakkor az fejlődés újabb
szintre emelkedésének szükségszerűségét is hacsak nem tekintjük az egész eddigi
fejlődést egy rosszindulatú vagy cinikus játéknak. Ez a következő fokozat a
felsőbbrendű élet.
[1] XVI. Benedek pápa: DEUS CARITAS
EST - Az Isten szeretet kezdetű első enciklikájának magyar kiadása -
2006. március 31. (http://www.katolikus.hu/roma/deus_caritas_est.pdf)
15. old.
[2] Aquinói Szent Tamás: A teológia összefoglalása. Magyar Könyvklub,
Budapest 2000. 78. old.
[3] Deák Viktória Hedvig OP: Egyetemes Egyháztörténelem. Középkor I.
Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola. 2006. 1. old.
[4] Jean-Jacques Rousseau: Értekezések az emberek közötti
egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. Megjelent az Értekezések és filozófiai
levelek c. kötetben (Magyar Helikon Kiadó. 1978.) 102. old.
[5] Marie Jean Antoine Nicolas de Condorcet: Az emberi szellem
fejlődésének vázlatos története. Gondolat Kiadó. Budapest, 1986. 60-61 old.
[6] Uo. 113. old.
[7] Colin Refrew: A civilizáció előtt. Osiris Kiadó, Budapest 2006. 21.
old.
[8]A eltérő eseményekkel jelölt
történelmi korszakhatárokról a következő helyen kaphatunk áttekintést. http://hu.wikipedia.org/wiki/Korszakok
[9] „A neolitikus forradalom
kifejezést elsőként az ausztrál archeológus Vere Gordon Childe használta a neolitikum
időszakában a vándorló, vadászó-gyűjtögető életformáról a letelepült, földművelő életformára való áttérés
magyarázatául.” (http://hu.wikipedia.org/wiki/Neolitikus_forradalom).
A „neolitikus forradalom” fogalmát V. G.
Childe vezette be 1925-ben. (http://www.szolad.hu/012.htm).
[10] Lendvai L. Ferenc: Kultúrák és kultúrkörök a globalizáció korában. http://www.phil-inst.hu/projects/kecske.met/lendvai_1514.htm
[13] A radiokarbon
kormeghatározásnak a 20. század második felében történt megjelenésével a neolitikum
kezdetei legalább 5 évezreddel korábbra tolódtak ki. Bizonyítottá vált, hogy a
földművelés a közel-keleti folyamvölgyi civilizációk megjelenését megelőzően
már egész Európában elterjedt. (Colin
Renfrew: A civilizáció előtt.)
[14] A teilhardihoz hasonló
történelemfelfogással találkozunk a Reformátusok Lapjában is. „Isten fiaira vár
a történelem, akik nem háborúsággal határolják el az emberiség útjának egyes
szakaszait, hanem
a fejlődés, szeretet, jóság, igazság és szentség nagy csodáiból emelnének
szebbnél-szebb jeleket Isten dicsőségére.” (http://www.reformatus.hu/toll/index19.htm)
Minthogy a történelemhez való viszonyt is a lelkiség határozza meg, a különböző
vallások hasonló történelemfelfogása megerősíti az egységes lelkiség
kialakulásának teilhardi reményét.
[15] Walter Kasper: Jézus a
Krisztus. XX. századi keresztény gondolkodók. Vigilia Kiadó. Budapest, 1996.
231. old.
[16] P. Teilhard de Chardin:
Az emberi jelenség. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980. 226. old.
[17] https://www.diigo.com/item/image/fha/93do?size=o
[18]Uo. 264-265. old.
[19] Uo. 268. old.
[20] Uo. 271. old.
[21] Uo. 270. old.
[22] Uo. 277-278. old.
[23] Uo. 280. old.
[24] Uo. 289.old.
[25] Uo.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése