Teilhard de Chardin szerint Jézus Krisztus az önmagára talált evolúció.[1]
A teológiát kevésbé ismerők, illetve az örök ideák platóni vagy a
mozdulatlan-mozgató arisztotelészi felfogását követők számára feloldhatatlan
ellentmondásnak tűnik az Istenről szóló tudomány és a fejlődéselmélet, illetve
a történetiség összekapcsolása.
Walter Kasper a mai teológia egyik legfontosabb
feladatának tekinti a történetiség teológiai jelentőségének tisztázását. A
történetiség teológiai jelentőségének központi kérdése a második isteni
személynek, Jézus Krisztusnak konkrét a megjelenése az emberi történelemben:
Jézus Krisztus „Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem
tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem
kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.
Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és
engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” – írja Szent Pál a Filippieknek írott levélben
(Fil. 2, 6-8.).
A
történetfilozófia és a történetteológia szoros kapcsolatára utal „A történelem
teológiai értelme” c. dolgozatában Tuba
Iván is. „A filozófiának kérdésünkkel foglalkozó ágát” – írja Tuba Iván, Kornis Gyula Történetfilozófiájára utalva – „nevezhetnénk a
történelem axiológiájának, értékelméletének. Három fő kérdést tárgyal:
1. Mi az emberi történelem végső értelme; szolgálja-e
végső értékek megvalósulását?
2. Ha igen, akkor a történelem egészében az emberiség
tökéletesülési, haladási folyamata; de mely értékeken mérhetjük le a haladás
vagy a fejlődés nagyságát? Vagy csak relatív értékmérőink vannak?
3. Immanens öncél-e a haladás, vagy pedig transzcendens
hatalom tűzi ki célt.”[2]
Keresztény
felfogásunk szerint Isten üdvösségre teremtette az embert. Azonban „Az
üdvtörténet nemcsak Isten tette az emberen. Az embernek isten tettére adott
reakciója szintén az üdvtörténet belső, alkotó eleme. Isten hívása és az ember
válasza együtt alkotják az üdvösség történetét.”[3]
Az emberek
azonban eredendően nem fogadták el az Isten által teremtett rendet, nem Isten
akaratát követve akartak az Istenhez hasonlóvá válni[4].
Az emberi természet így önmagában nem képes visszavonhatatlan és
megmásíthatatlan választ adni az isteni meghívásra. Csak az isteni és az emberi
természetet egy személyben egyesítő Jézus Krisztus adhatott visszavonhatatlan
és megmásíthatatlan emberi választ az isteni hívó szóra: „…Isten tettének és az
ember tettének abszolút felülmúlhatatlan egysége csak hüposztatikus egységben
valósul meg. Mert amíg az ember válaszát nem Isten mondja ki, addig
visszavonható, megmásítható.”[5]
Tuba Iván szerint „a bibliai
történetszemlélet érvényesítette azt a fölismerést, hogy a történelem folyamata
egyszeri és megfordíthatatlan.”[6]
Tuba idézi Christopher Dawson angol
katolikus történészt, aki szintén a bibliai történelemszemlélet újdonságának
tartja a történelmi folyamat egyszeri és megfordíthatatlan jellegének
felismerését. „A történelem jelentőségének tagadása inkább szabály, mint
kivétel filozófusok és vallástanítók között a korokon át Indiától Görögországig
és Kínától Észak-Európáig.”[7]
„A keresztény bölcselet alapjai” c. könyvében Bolberitz Pál azonban arra figyelmeztet,
hogy: „Az a felfogás sem egyértelműen igaz, hogy az ókori görög gondolkodás
általában az idő és a történelem ciklikus
szemléletét vallotta szemben a kereszténység lineáris történelem-felfogásával. A történelmi események
körforgásának tana már Hérakleitosznál felmerült és a pitagoreusoknál,
Empedoklésznél és Platónnál is jelentkezik.
A nappal és az éjszaka, a nyár és a tél, az élet és a halál ismétlődő
változásának hatása alatt ugyanazon folyamatok szabályszerű ismétlődésére
gondoltak, de ezt nem úgy értelmezték, mint ugyanazon események merev
ismétlődését. ... A görögök nem az örök visszatérés zárt körforgásának
szemléletét vallották, hanem spirálisan
haladó történelemfelfogásuk volt, melynek ritmusát az idő múlása nem szünteti
meg, hanem inkább feltételezi.”[8]
Bolberitz szerint a keresztény történelem
felfogással szemben a görög történelemfelfogás alapvető különbsége, annak
fatalizmusa, tehát az, hogy „Az ember az abszolút, de mégis vak, és
személytelen végzet hatalma alatt áll. Ezzel szemben a kereszténység azt
hirdette, hogy az ember „partnere” a személyes és élő Isten, aki a
történelemben, mint a szeretet és az üdvösség Istene nyilatkoztatta ki magát.”[9]
A
II. Vatikáni Zsinat zárónapján 1965. december 7-én, a zsinat Gaudium
et spes (Öröm és
remény) címmel adta ki lelkipásztori konstitúcióját az
Egyház és a világ viszonyáról. A lelkipásztori konstitúció hangsúlyozza, hogy
napjainkban az emberi nemet saját találmányai és saját hatalma ámulatra
indítja, de gyakran aggasztó kérdések gyötrik: merre fejlődik a mai világ, mi
az ember helye és szerepe a mindenségben, mi értelme van egyéni és közösségi
törekvéseinek, s végül mi a dolgok és az ember végső célja?[10]
A
konstitúció alapvetően megújítja a
katolikus társadalom és történelemszemléletet. A Zsinat hangsúlyozza az emberi
történelem és a kereszténység közötti bensőséges kapcsolatot.[11]
A keresztények hite szerint a teremtett világ az emberi történelem színpada,
melyet „a Teremtő szeretetből alkotott és tart fönn, s mely a bűn szolgaságába
került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus megtörvén a Gonosz
hatalmát, megszabadította, hogy Isten terve szerint átalakuljon és
elérje a beteljesedést.”[12]
A
történelmen végighúzódó alapvető ellentét a Jó és a Gonosz küzdelme. „Az
emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen,
mely a történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr
tanítása szerint. E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell,
hogy kitarthasson a jóban; és saját belső egységét csak Isten kegyelmének segítségével
és komoly erőfeszítések árán tudja elérni.”[13]
Két-három
évtizeddel megelőzve a globalizáció terminológiájának megjelenését és
elterjedését, a Zsinat az egész földkerekségre kiterjedő gyors és mély változásokban
az emberiség sorsának eggyé válásában jelöli meg a jelenkor történelmi
fordulópontjának legfontosabb elemeit. E történelmi fordulópontnak fontos velejárója,
hogy a dolgok statikus felfogását felváltja azok dinamikus szemlélete, mely
fejlődésükben tekinti azokat. [14]
A Zsinat
tehát az emberi társadalmat fejlődésében vizsgálja. Azonban hangsúlyozza, hogy
a társadalmi fejlődésnek az egyének tökéletesedését kell szolgálnia. „A
társadalmi rendnek és fejlődésének mindig a személyek javára kell irányulnia,
ugyanis a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva,
miként maga az Úr utalt erre, amikor azt mondta, hogy a szombat van az emberért,
és nem az ember a szombatért.”[15]
Az emberi
tökéletesedés az emberi tevékenységben valósul meg. „Az ember ugyanis, amikor
dolgozik, nem csupán a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem önmagát is
tökéletesíti. … E gyarapodás, ha helyesen értelmezzük, értékesebb, mint az
összegyűjthető külső javak. Az ember
értékét inkább az határozza meg, ki ő maga, mint az, amit birtokol. Ugyanígy
mindaz, amit az emberek a nagyobb igazságosságért, a szélesebb körű
testvériségért, az emberibb társadalmi kapcsolatokért tesznek, többet ér, mint
a technikai fejlődés; e fejlődés ugyanis csak anyagot szolgáltathat az emberi
fölemelkedéshez, egymagában azonban soha meg nem valósítja azt.”[16]
Az emberi
történelem célja a tökéletes ember, aki nem más, mint Jézus Krisztus. „Az Úr az
emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai
irányulnak, ő az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak
beteljesedése. Ő az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsőített és
jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen. Az ő Lelkétől éltetve és
egyesítve zarándokolunk a történelem beteljesedése felé, mely az Atya szeretete
tervének teljesen megfelel: "Krisztusban mint főben újra egyesítsen
mindent, ami a mennyben és a földön van" (Ef 1,10).”[17]
A Magyar
Katolikus Lexikon szerint „az ember már szabad és felelős cselekedetekben
bontakoztatja tovább az ember előtti fejlődést.”[18]
Katolikus szemmel tehát a történelem az isteni értékeknek, legfőképp a
szeretetnek, az emberek szabad akaratából történő megvalósulása.
[2] Tuba Iván: A történelem
teológiai értelme. Jel Könyvkiadó. Budapest, 2006. 12. old.
[3] Uo.: 100. old.
[4] „…olyanok lesztek mint az
istenek…” (Ter. 3; 5.)
[5] Tuba Iván:
A történelem teológiai értelme. Jel Könyvkiadó. Budapest, 2006. 101. old.
[10]
A II. Vatikáni Zsinat
Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója az Egyházról a mai világban.
(http://www.katolikus.hu/zsinat/zs_16.html)
[14] GS 4-5., 23. (http://www.katolikus.hu/zsinat/zs_16.html)
[18] Magyar Katolikus Lexikon.
Fejlődés szócikk (http://lexikon.katolikus.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése