Kiállítást szervezni, nincs módomban. De még 2008-ban utánanéztem a Neten, hogy mi található a rómaiakat megelőző kárpát-medencei kultúrákról. A "szűz kéz" szerencséjével találtam rá a Magyar Elektronikus Könyvtár által közzétett "Magyarország a XX. században" c. kiadvány "Ösrégészet" c. alfejezetére (http://vmek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html). Ennek alapján a következőképp rajzolódott ki a Kárpát-medencei kultúrák római kor előtti története:
1. A Kárpát medence neolit és rézkori kultúráinak kronológiája
| Korszak | Dunántúl | Alföld |
| Újkőkor és rézkor Kr. e. 6000-2500 | ||
| Korai újkőkor | | Kőrös-Starčevo kultúra |
| | Vonaldíszes kerámia kultúrája | |
| | | Bükki és szakálháti kultúra |
| | Sopot-Bicske kultúra | Vinča-Tordos kultúra |
| Késői újkőkor | | Tisza-Herpály-Csőszhalom kultúra |
| Késő újkőkor | Lengyeli kultúra | |
| Korai rézkor | Tiszapolgári kultúra | |
| | Balaton-Lasinja kultúra | |
| Középső rézkor | | |
| | Ludinecei kultúra | Bodgrogkeresztúri kultúra |
| Késő rézkor | Bádeni/péceli kultúra | |
A Kőrös/Criš- Starčevo kultúra
„A Körös/Criš–Starčevo kultúra országunk mai területén a Duna mentén, a Sió-torkolat magasságáig, a Tisza-vidéken pedig a Körösöktől északra is elterjedt. E kultúra népessége hozta, közvetítette a Balkán-félsziget déli-délkeleti részéről a neolitikum vívmányait (növénytermesztés, állattartás, kerámia). Hatására alakult ki Közép- és Kelet-Európában az ún. vonaldíszes (a század első évtizedeiben még szalagdíszesnek nevezett) kerámia kultúrája.” (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html)
A dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája
A Belgiumtól a Dnyeszter vidékéig terjedő újkőkori műveltségnek a tágan értelmezett Dunántúlon megtalálható emlékanyagát 1966-tól illeti a magyar kutatás a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája névvel. Nevét edényeinek jellegzetes díszítéséről (karcolt vonalak) kapta. Idővel észak-északkeleti és keleti irányban is átlépte a Duna vonalát. Létezése a középső neolitikum közel egészét kitölti, s a késő neolitikum elején még élt. A legújabb kalibrált C-14 adatok (hosszú kronológia) szerint ez az 5800/5600–4900/4800 közötti évszázadokat jelenti. Dél felől érkező impulzusokra (Körös-Starčevo kultúra) jött létre, de vita tárgya, hogy a Dunántúl melyik részén, s az is, hogy milyen módon terjedt tovább nyugat felé. Korai időszaka a keszthelyi kultúra. A klasszikus fázist kottafejes, a későit zselizi csoportként aposztrofálta a kutatás. (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html)
A bükki és szakálháti kultúra
A vonaldíszes kerámia kultúrájának két fő Kárpát-medencei típusa a dunántúli és az alföldi volt. A dunántúli típus a tágabb nyugati vonaldíszeskerámia-kultúra részét képezi. Az alföldi típust keleti vonaldíszeskerámia-kultúrának is nevezik. Ide tartozik a szatmári, szakálháti és tiszadobi csoport, valamint a bükki csoport a mai Északkelet-Magyarország és Kelet-Szlovákia területén. Ez utóbbit az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának többi csoportjától elkülönítve általában bükki kultúra néven tárgyalják. A bükki kultúra emberei obszidiánt bányásztak, feldolgozták, és kereskedtek vele. Folyómedrek teraszaira építették településeiket, de voltak magasabban fekvő településeik is. Gyakran választottak barlangokat lakhelyül, a legfontosabb leletek a Domica-barlangból kerültek elő. Az újkőkori Közép-Európában nekik volt a legfejlettebb a keramikájuk – nagyon vékonyfalú, alaposan kiégetett edényeket készítettek, sárga, fehér vagy piros díszítéssel ékesítették.
Vinča kultúra,
„Szerbiának a Kárpát-medence történetét is meghatározó régészeti kultúrája a Vinča kultúra, amely a korai/középső újkőkor határától (C-14 dátuma: kb. Kr. e. 5800 év) {V-362.} a kora rézkorig élt. Egyik világhírű telepét 1906-ban Alsótatárlakán fedezték fel. Ugyanitt 1961-ben három, jelekkel ellátott agyagtáblát találtak; a világ őstörténeti kutatásában egységesnek látszó vélemény alakult ki, hogy ezek a táblák az ókori Közel-Kelet és a Kárpát-medence valamilyen szintű kapcsolatára (ércek beszerzése, kereskedelme?) utalnak.” (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html))
Sopot–Bicske kultúra
A Dunántúlon a középső neolitikumot záró, a vonaldíszes kerámia kultúráját követő déli eredetű régészeti kultúra elnevezése: Sopot–Bicske kultúra, mely a Vinča kultúra nyugati ágának egyik népcsoportja. Hazai névadó lelőhelyén, a Fejér megyei Bicskén telepük részleteit és néhány temetkezésüket is feltárta az 1960-as években Makkay János. A nemzetközileg elfogadott elnevezés (Sopot kultúra) kiegészítése az ő érdeme. (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html)
Tisza-Herpály-Csőszhalom kultúra
A késő újkőkori Alföld régészeti csoportjait fedi a Tisza-Herpály-Csőszhalom kultúra elnevezés. A tiszai kultúra nevet az 1930-as években Banner János adta, amelyet a nemzetközi kutatás is átvett. Az új kultúra az alföldi vonaldíszes kerámia szakálháti csoportjának helyén alakult ki. Elterjedési területe később a Dél-Alföldtől a Felső-Tisza-vidékig terjedt. Kezdetei Kr. e. 4000 és 3800 körül sejthetők. Ekkor a települések száma az ötödére csökkent, nagy létszámú települések (tellek) alakultak ki, vagyis népességkoncentráció zajlott le. Vezérlelőhelyei: a Hódmezővásárhely-kökénydombi tell 28 feltárt házalapjával és szenzációs kultusztárgyaival, valamint Berettyóújfalu-Herpály és Tiszapolgár-Csőszhalom telljei. Gazdálkodásuk a talajváltó földművelés és az állattartás kombinációjára épült. Különleges státusú, nem igazi telepük, kultuszhelyük Tiszapolgár-Csőszhalmon volt. A tell feltárására Raczky Pál (1950–) irányításával, az M3 autópálya építésével párhuzamosan, nemzetközi kutatás keretében került sor. A tell középponti épületében áldozhattak isteneiknek; a női „főisten” (ún. Kökénydombi Vénusz) mellett a Kárpát-medencében először itt megjelenő férfi „főistennek”, talán a sumer Enlillel vagy a korai görög Kronosszal párhuzamosítható a Szegvár-tűzkövesi „sarlós istennek”. (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html)
Lengyeli kultúra
A késő neolitikum és a korai rézkor évszázadaiban létezett az ún. lengyeli kultúra. Névadó lelőhelyét Lengyel község (Tolna megye) határában tárták fel; felfedezése Wosinsky Mór érdeme. Elterjedési területe: a Dunántúl, észak felé a Morva-medencéig terjedő terület, kelet felé a gödöllői és a nógrádi dombvidék. Legkeletebbi, egyúttal legnagyobb és leginkább kutatott településük és temetőjük Aszódon került elő. Központi kovabányáik egyike a Szentgál (Veszprém megye) határában magasodó Tűzköveshegy, További nagy telepeik: Zengővárkony, Pécsvárad-Aranyhegy, Villánykövesd. (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html)
Baden-péceli kultúra
A késő rézkori badeni kultúra első alföldi lelőhelyét 1934–1938 között Banner János kutatta meg a hódmezővásárhelyi Bodzásparton. Mivel későbbi gyűjtései során kiderült, hogy a kultúra törzsterülete Magyarországon van, a Baden-péceli kultúra elnevezést vezette be. 1961-ben, a kultúra Mezőcsát-Hörcsögös-halomi temetője feltárásakor találták meg a Kárpát-medence legkorábbi sírkövét. Legnagyobb temetkezőhelyük (439 sírral) az 1950-es évek elején feltárt budakalászi temető. Különlegesek a kultúra legfiatalabb fázisának a Sajó-völgyben már négy helyről (pl. Center, Szentsimon) ismert temetkezései, ahol a hamvakat ember alakú (antropomorf) urnába helyezték. A korszak világhírű leletét, az első európai kocsiábrázolást, a budakalászi agyagkocsimodellt Soproni Sándor publikálta (1954). (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html)
2. A bronzkori és a vaskori kultúrák kronológiája a Kárpát-medencében
| Dunántúl | Alföld | |
| Bronzkor Kr.e. 2600-800/700 | ||
| Kora bronzkor | Vučedoli kultúra | |
| | Somogyvár-vinkovci kultúra | Hatvani kultúra |
| | Kisapostagi és mészbetétes kultúra | |
| Középső bronzkor | | Közép-európai halomsíros kultúra |
| | Koszideri kultúra | |
| Késő bronzkor | Urnamezős műveltség | |
| Vaskor Kr.e. 800/700- a rómaiak megjelenéséig | ||
| Korai vaskor | Halstatt-kultúra | |
| | | Mezőcsáti kultúra |
| Középső vaskor | | Vekerzugi kultúra (szkíta kor) |
| Késői vaskor | Kelták | |
A Hallstatt kultúra elnevezése egy ausztriai helynévből (Salzburgtól 15 km), lelőhelyből ered. A Dunántúlon a Hallstatt C (7. század) és D (6. század) időszak a kora vaskort fedi. Anyagi kultúrájukban keleti {V-371.} és déli (balkáni és itáliai Villanova kultúra), valamint nyugati hatások mutathatók ki. Az elhunytakat hamvasztást követően temették el (a Somló, illetve a Ság hegy körüli, a Pécs-jakabhegyi és a soproni halmokba; Fehérvárcsurgó, Lovászpatona, Nagyberki, Süttő, Százhalombatta, Vaszar és Vaskeresztes vezető réteghez tartozóit is halomsírok – tumulus – alá). A halomsírmezők kutatása a 19. század utolsó évtizedeitől és a 20. század elejétől napjainkig folyik. A Sopron-várhelyi halmok egyikéből származik az a világhírű urna, amelyen – többek között – szövésábrázolás és valamilyen ünnepi „körmenet” látható. A halmok sírkamrái fából (pl. Csönge, Fehérvárcsurgó, Százhalombatta) vagy kőfallal, fa födémmel (pl. Mesteri, Süttő, Vaskeresztes), illetve kőből (pl. Kismező) készültek. Néha előfordul a kocsival történő eltemetés (pl. Somlóvásárhely I. halom), gyakrabban a lószerszámok, különleges mellékletként a bikafejjel díszített agyagedény és bronz situla (italkeverő edény), valamint az agyagból készített napszimbólumok, holdidolok. Az ún. „köznépet” jóval szegényesebb, ún. lapossíros temetőkben találták meg (Halimba, Nagydém, Süttő).
Magaslati, több esetben erődített, kő vagy fa és föld felhasználásával épített sáncokkal épített településeik Sopron-Várhelyen, Süttő-Nagysáncon, Tihany-Óváron és a velemi Szent Viden kerültek elő. Legjobban a soproni Várhely kutatott (Patek Erzsébet, 1982). Ezek mellett ismertek folyóvíz melletti erődített telepeik (pl. a Duna melletti Süttő-Nagysánctető), illetve a köznép kis telepei (pl. Csönge, Pilismarót-Szobi rév). A településeken felszínre épített boronaházak és földbe mélyített építmények álltak.
A korszak dél-dunántúli lakosságát az illyrekkel, pannonokkal és venétekkel szokás azonosítani. (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html)
A kelták
E korszak kutatásában hazai szenzációnak számít a szalacskai pénzverő- és öntőműhely (feltárója és publikálója [1906–1911] Darnay Kálmán). A 20. század első felében Horváth Adolf János amatőr kutató által feltárt, kb. 100 síros szobi temető anyaga sajnos máig sincs részleteiben publikálva. A kosdi temetőből, amelyet az 1920-as évek második felétől amatőrök ástak, illetve 1926-ban Bella Lajos és Fettich Nándor kutatta, rengeteg tárgy került a Magyar Nemzeti Múzeumba – és külföldre.
Kaposvári Gyula (1916–1998) szolnoki múzeumigazgató leletmentése során került sor a jászberényi Cserőhalmon a kelta temető feltárására és publikálására (1969); itt találták meg a hazai anyagban egyedülálló, sárkánydíszű, bronz ivókürtöt. Nagy és fontos dunántúli temetőiket Ménfőcsanak, Magyarszerdahely és Rezi határában, továbbá Szomódon, Borsosgyőrött és Vácon (valójában Kosd határában) találtak meg.
Településeik két nagy típusba sorolhatók: magaslati erődített és síkvidéki telepek. Föld-fa vagy föld-kő-fa sáncú erődített telepeket nem csak hegyre (Balatonföldvár, Sopron, Velem, Gellérthegy), hanem folyóvíz mellé, sík területre is (Ostffyasszonyfa,) építettek. Ezek egy részének (pl. Velem, Gellérthegy) kutatása már a 20. század elején megindult, de a sáncok alapos vizsgálatára csak az 1960-as évektől került sor, legújabban magyar–francia program és a góri leletmentés keretében. Góron 30 m hosszúságban sikerült dokumentálni a sánc szerkezetét. Kisebb-nagyobb telepkutatásokat Acsán (Patay Pál, 1959), Ivánban (Nováki Gyula, 1961), Lébényben (Pusztai Rezső, 1967), Balatongyörök és Keszthely (Horváth, 1987, 1972), valamint Sé határában végeztek. A késő kelta (LT D) telepek közül a ljesebben feltárt és legjobban publikált (1969), a Gellérthegy–tabáni. A környezetrekonstrukció nemzetközileg számon tartott, komplex példája a soproni Krautacker településéről készült.
{V-373.} A vas feldolgozását a kelták tömegméretekben, iparszerűen végezték, és új tárgytípusokat (pl. juhnyíró olló, eke, kasza) honosítottak meg a Kárpát-medencében. Díszített kardjaikról (ún. „szép kard” vagy „magyar kard stílus”) Szabó Miklós és Petres Éva jelentetett meg monográfiát (1992). Az első kelta pajzsot, a ménfőcsanakit Uzsoki András (1925–) rekonstruálta (1970). A Badacsony-lábdihegyi kettősfej a kelta koponyakultusz egyetlen olyan hazai emléke, amely egyúttal helyi, fejlett kőszobrászatukra utal. Edényeiket zömmel korongon készítették, és gyakran bepecsételt díszítéssel (állatküzdelem, koncentrikus kör) látták el. A fazekasok égetőkemencéit az alábbi helyeken tárta fel a kutatás: Békásmegyer (Nagy Lajos [1897–1946], 1942), Sopron (Jerem Erzsébet, 1984), Esztergom (Kelemen Márta, 1987) és Gór (Ilon Gábor, 1998). Jellegzetes ékszerük volt a sokszor az övet díszítő, maszkos üveggyöngy; első példányát Lehóczky Tivadar 1906-ban Munkácsról közölte. Textilmaradványt Rezi 59. sírjából sikerült megmenteni. (http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1320.html)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése